Jemryn mögött

 Nem is tudjátok, nekem mennyit jelent egy ilyen játékalkalom. Annyira bután lelkes tudok lenni folyamatosan... magamban tervezem a folytatást, átgondolom, hogy merre fogunk tovább menni, mik lesznek a következő utak, és merre tartanak majd... mi lesz a teendőnk, ha az Atya kijön a kórházból...

Erről az jut eszembe, hogy amikor először játszottam, még Vampire-t, a szemét Tremere-ek cseszekedtek velünk valamit. Tudtuk, hogy körülöttük kell gondolkodni, és emlékszem, hogy hogy hívtam össze külön a partit, hogy beszéljük meg, mi történt, merre tudunk tovább menni. Rövid ideig tartott a megbeszélés, mert mint utóbb kiderült, senki sem volt olyan lelkes tervezgető, mint én (meg a Mesélő). A játékalkalmon kívül senkinek nem jutott eszébe a történet, a karaktere, én viszont imádtam minden olyan percemben Rá gondolni, amikor valami kellemetlen volt, vagy unatkoztam, és semmit sem tudtam csinálni, esetleg nem tudtam aludni.

Emlékszem, hogy csalódás volt, hogy az emberek, akikkel közeli kapcsolatban vagyok, nem játszanak velem együtt, hogy a lelkesedésük udvariasság, hogy a szerepjátékot mellékes időelcsapásnak tartják - kicsit unalmasabb, mint a haverokkal kocsmázni, de egy kicsit izgalmasabb, mint otthon egyedül zenét hallgatni.

Ezzel szemben én el sem tudtam képzelni ennél érdekesebb játékot és kikapcsolódást. Félelmetes élmény volt, ahogy az egyik pillanatról a másikra megelevenedtek azok a dolgok, a szemem előtt, amiket elképzeltem. Csodálatos élmény volt továbbá, amikor rádöbbentem, hogy az álmatlan éjszakákon kitalált történeteknek másokat is a részévé tehetem. Mindennél érdekesebb volt akár egy hétköznapi szituációban is egy más szemléletmóddal gondolkodni, tudni, hogy én magam hogyan cselekednék, és az a Másik Ember az mit tesz, hogyan viselkedik, hogyan gondolkodik.

Kiskoromban mindig azt mondtam édesanyámnak, hogy unatkozom, kalandra vágyom. De komolyan. :D Amikor én kicsi voltam, még nem voltak igazából gépek, telefonok ilyesmi. Maradtak a könyvek, dehát a főszereplők néha annyira buták, meg különben is: a történet egyik fele tetszik, de a kedvenc szereplőmet (többnyire jó útra térő gonoszok, jelentéktelen mellékszereplők) soha nem foglalkoztatták olyan részletességgel, mint szerettem volna.
Az volt a szerencsém, hogy a gyerekkönyvtárosunk iszonyú jó fej volt, mert végighallgatta a panaszaimat, és a kezembe nyomott egy lapozgatós könyvet azzal, hogy itt végre minden úgy történhet, ahogy én akarom.
Évekkel később még mindig ezeket bújtam, és amikor a nagyobb családi-baráti körnek ezt elmondtam, akkor kinevettek, hogy gyerekes vagyok, ideje volna már felnőnöm.

Nem sikerült. ^^