Tényleg nem szokásom a boltban található mirelitpultok böngészése, hiába praktikus, mindig valahogy idegenkedtem az ilyen lefagyasztott húsoktól. Oké-oké, megeszem meg minden, de na, ki tudja, mit darálnak bele... és ha már megveszem, akkor a veszett drágát!
Nem is tudjátok, nekem mennyit jelent egy ilyen játékalkalom. Annyira bután lelkes tudok lenni folyamatosan... magamban tervezem a folytatást, átgondolom, hogy merre fogunk tovább menni, mik lesznek a következő utak, és merre tartanak majd... mi lesz a teendőnk, ha az Atya kijön a kórházból...
Ma rögtön két dolog is szemet szúrt. Észrevettétek már, hogy ha az ember nekiesik blogot írni, rögtön minden apróságból post lesz...?
Szóóóval.
Üdvözlet mindenkinek, aki új, aki régi. Két évnyi kihagyás után, némi lenullázódás után jelen vagyok itt is. Beleolvastam a régi blogomba, és elfogott a fílingérzet. Azóta sok minden változott, és sok minden nem. Igazából az vagyok, akitől a szüleim mindig rettegtek, hogy leszek (ez meg csak félig igaz, csak olyan fellengzősen jól hangzott még mielőtt leírtam).
De Lórien levelei nem hullnak hiába - ugye Férjecske? - úgyhogy ha el nem felejtem, néha kötelességtudóan idevakarok néhány keresetlen gondolatot, amelynek többnyire semmi köze sem lesz a körülöttem folyó dolgokhoz.
Az első ilyen közlendő és körkérdés - hogy ne maradjatok információ nélkül - az, hogy a Westendben egy ideje már nem lehet kapni olyan egészben sült krumplit, amire mindenféle feltétet lehet tenni, otthon elkészítve viszont roppant hosszadalmas művelet. Ha valaki tudja, hogy mire gondolok, árulja el, hogy mi a tapasztalat, otthon mennyi időbe telik legyártani, a sütőben á lá nátúre süssem, avagy fóliába burkolva, illetve mennyi ideig?
